Itt a 33. rész is! Komizzatok! :D Bocsi, hogy ilyen rövid lett, de majd igyekszem javítani! :/ Remélem tetszeni fog! :P

33. bocsánatok

(Lexy szemszöge)

Halkan kopogtattam Harry szobájának ajtaján.
-Nyitva van.-hallottam egy rekedt hangot. Ügyetlenkedve kinyitottam az ajtót. Hazza épp egy pár zoknit hajtogatott. Ahogy beléptem felpillantott. Egy pillanatra felvillant a szeme.
-Szia.-megköszörülte a torkát mert még mindig elég rekedt volt a hangja.
-Szia.-odabicegtem hozzá és leültem mellé.-Hát elmész...?
-Úgy néz ki.-bólintott és elrakta a zoknit. Figyeltem ahogy pakolja a ruháit. A mellkasom fájdalmasan összeszorult. Valamit mondanom kellett...
-Sajnálom.-szólaltam meg hosszas töprengés után.-Sajnálom, hogy ez így alakult, sajnálom a csókot, és sajnálom, hogy nem tudlak téged boldoggá tenni. Pedig szeretném! Nagyon szeretném! Te annyira kedves voltál velem és annyi szeretetet kaptam tőled... Erre én úgy hálálom meg, hogy összetöröm a szíved.-a szavak csak úgy ömlöttek belőlem.
-Nem te tehetsz róla. Én nem tudtam modorálni magam.... Mindhármunknak jót fog tenni egy kis távolság.-megtörölte a szemét és egy pólót hajtogatott a bőröndjébe. Zavartan játszottam a karkötővel amit tőle kaptam. Ez a kis csingilingi vált a második kedvenc ékszeremmé. Beláttam, hogy Harry-nek van igaza. Ha velem van azzal csak bántom, de ki fogom-e bírni nélküle?... Megerősítettem a szívemet.
-Talán igazad van.-szólaltam meg halkan.-Talán tényleg távolság kell...
-Hiányozni fogsz.-sóhajtott fel. Rá néztem. Elmosolyodott és én átöleltem őt.
-Te is nekem.-súgtam a fülébe.Kishíján sírtam, de már elég volt a sírásból. Az nem oldott meg soha semmit.
-KÉSZ A KAJA!!!-hallottuk Christie kiáltását a konyha irányából.
-OKÉ!-kiáltottunk vissza egyszerre. Nagyot nyeltem.
-Hova mész akkor?
-Párizsba, van pár elintézni valóm.-Hazza felállt és engem is felhúzott az ágyról.-De csakhogy tudd!-szorított magához. Minden félelem nélkül néztem a szemébe.-Nagyon szeretlek és ezen az sem fog változtatni, hogy mi nem leszünk egy pár.-gyöngéden homlokon csókolt majd elengedett.
Felsóhajtottam és az ajtó felé sántikáltam.
-Jössz?-néztem vissza a fiúra.
-Persze.-bólintott. Együtt mentünk le. A lépcsőn Harry cipelt ugyanis a gipsz miatt nem tudtam behajlítani a lábam. A nappaliba érve letett a maradék úton pedig segített, hogy még véletlenül se essek el. Sírás fojtogatta a torkomat. Hogy tudtam így megkínozni ezt a srácot?! Pont én...-gondoltam. Leültem Liam és Zayn közé és eligazgattam sérült bal lábam. Niall kérdőn nézett rám.
-Később.-formáltam némán a szót. A Szöszi bólintott és nekilátott az evésnek. Én is hasonlóképp tettem. Zayn közelebb hajolt hozzám.
-Ne haragudj!-súgta a fülembe.
-Semmi gond, jogos volt.-vontam vállat. Kedvetlenül turkáltam az ételben.
-Ha végeztél beszélhetnénk?-hajolt oda hozzám Liam.
-Persze.-motyogtam. Leerőltettem a torkomon a vacsorát,
mert tudtam, hogy anélkül sosem gyógyulok meg. Miután végeztem, felálltam és elindultam a nappali felé. Liam követett.
-Szóval?-leültem a kanapéra a fiú pedig mellém.
-Nem szeretnélek felzaklatni...-kezdett bele.- De, emlékszel Kyle-ra? Tudod a Félszemű Rókából....?
-Aha, igen.-eszembe villant a vörös hajú srác arca.
-Hallottam amint azt mondja... Ő volt.
Az elmémet képek rohanták meg. Egy felém közeledő alak, egy kés, whisky szag, hideg van.. A térdem lehetetlen szögben csavarodik ki. A mellkasomban tüzelő fájdalom. Egy barna szem pár... Arra eszméltem, hogy Liam rázogatja a vállam. A szemébe néztem és bólintottam. Kyle volt...