SweetDream1D

24. Niall kérlek!

(Lexy szemszöge)

Néztem Niall-t míg aludt... és csak néztem őt. Vonásai kisimultak, arcán végre angyali béke tükröződött. Másfél napja nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Azóta amióta bejött a kórházba. Ujjaimat a hajába fúrtam és gyengéden játszadoztam az itt-ott már barnába hajló szőkés tincsekkel. Végigsimítottam fülének vonalát míg az állkapcsához nem értem. Imádtam az állát! Annyira hihetetlenül szexi volt és aranyos... Megsimogattam szép ívű ajkát majd az orránál folytattam a cirógatást. Végigfuttattam az ujjam orrnyergén fel a szemöldökéig. Aztán ismét a haját kezdtem babrálni. Egyszer csak megszólalt:
-Ohh úgy aggódtam!-motyogta álmában.-Kicsim, miért voltál ilyen óvatlan? Én ostoba!-korholta magát.-Nem lett volna szabad elengednem téged egyedül. Mi lett volna ha ennél is rosszabbul sül el?! Azt nem élném túl!... Annyira fáradt vagyok!
-Sss!-csitítottam. Sírt...Niall miattam sírt. Nagyon rosszul esett, látni, ahogy patakzottak a könnyei.
-Annyira sajnálom!-suttogta.
-Niall ébredj!-simogattam meg a vállát. Kinyitotta égszín szemeit és rám pillantott.-Csak álmodtál!-nyugtattam.
-Annyira rossz volt! Azt álmodtam, hogy nem értek oda időben...
-Csitt! Ne is gondolj ilyenekre!-simogattam a haját.-Gyere ide inkább mellém!
Bebújt a takaró alá és amennyire csak lehetett hozzá bújtam. Fejem a mellkasán pihent. Hallgattam egyenletes, hatalmas dobbanásait szívének. Bumm-BumBum, Bumm-BumBum...
-Ez nem az alvós pólód?-kérdeztem hirtelen.
-De az. Ez vicces sztori lenne, ha nem árnyékolná be a tény, hogy miért történt...

-Azért csak meséld el!-kértem.
-Na jó! Megláttam az újságban egy cikket és gondolkodás nélkül rohantam ide. Liam hozta utánam a cipőm meg a nadrágom...
-Ohh...-könnyek csordultak ki a szememből.
-Te sírsz? Ne sírj! Ennek már vége!-már ő is szipogott. Nyílt az ajtó és Hope lépett be.
-Megzavartam valamit?-kérdezte.
-Hope!-sikoltottam fel meglepetten.-Úgy örülök, hogy itt vagy!
-Én is!-mosolygott rám barátnőm.
-De hogy kerülsz te ide?
-Anyudék küldtek. Ők sajnos nem tudtak eljönni, tudod, hogy van ez...-vont vállat.
-Aha.
-Niall, anyukád keresett. Kicsit rosszul érezte magát mert már egy hete nem adtál magadról élet jelet...
-Jajj!-nézett a Szöszi riadtan. Csak ennyit bírt mondani.
-Jajj ám!-bólintott Hope.-Beszélhetnénk négyszemközt?
-Persze.-Niall kicsúszott mellőlem az ágyból és követte a lányt ki a folyosóra.
Mikor magamra maradtam elgondolkodtam a dolgokon. Tagadhatatlanul többet érzetem Niall iránt mint barátságot...ami azt illeti elég erős érzelmeim lobbantak iránta. Mindene vonzott engem, ahogy mozgott, ahogy beszélt, a hangja, az illata...Fejbe vágott a felismerés, Szeretem őt. Olyan hirtelen tört rám ez az érzés, hogy a szívem fájdalmasan nagyot dobbant tőle. A szívverésemet ellenőrző gép is jelezte ezt. A Szöszi azonnal berontott.
-Jól vagy?-kérdezte aggodalmasan. Felnevettem már amennyire a kötések és fájó hasam engedték.
-Persze, csak valamin gondolkodtam...-nyugtattam meg. Pillantásunk találkozott és ő elmosolyodott. Hogy imádtam a mosolyát!
-Megtennél nekem valamit?-kérdeztem.
-Bármit!-bólogatott hevesen.
-Juttass ki innét! Utálom a kórházakat!-könyörögtem.
-Ki kell bírnod még ezt a másfél napot. A te érdekedben, aztán ígérem haza megyünk.-Hope is bejött.
-Akkor ezt megbeszéltük?-kérdezte Niall-t. A srác bólintott majd kettesben hagyott minket. Hope leült az ágyam szélre.
-Nagyon fáj?-utalt a térdemre.
-Igazából annyi morfium van a véremben ami egy bikát is kiütne.-vigyorogtam.-Cool érzés!
-Pfff! Javíthatatlan vagy!
-Bagoly mondja verébnek, hogy *rva Anyád...-emlékeztettem rég viccünkre. Felnevetett.
-Meddig raboskodsz még itt?
-Elméletileg holnap után már mehetek haza...
-Akkor jó! Mi a helyzet?
-Jajj! El sem tudod képzelni! Én meg elhinni nem tudom! Olyan mintha az összes álmom egyszerre teljesülne. Kivéve ezt.-intettem a lábam felé.
-Az rendbe jön! Mi van a Szöszivel...?
-Én annyira... Ez olyan nehéz! Ő annyira más, és új számomra!
-Szereted?
Zavarba jöttem és lesütöttem a szemem. Az ajkamba haraptam, de felszisszentem a fájdalomtól. Vér ízét éreztem a számban. Felhasadt szám lüktetni kezdett.
-Adnál egy kis vizet?-kérdeztem. Hope egy poharat nyújtott nekem. Kiöblítettem a szám és a véres vizet gyorsan a kukába köptem. A fémes íz még mindig ott volt a számban.
-Tehát?-tudtam, hogy barátnőm nem hagyja annyiban a dolgot.
-Talán...igen.-sóhajtottam megadóan.-De itt van Harry...
-Most mindkettőbe belezúgtál?!
-Végig mondhatom?!-csattantam fel.
-Persze.-biccentett Hope. Kíváncsi pillantást vetett rám.
-Harry...Istenem! Azt hiszem tetszek neki...
-Hát mert jó csaj vagy!
-Gondolkozz már néha! Én, Niall és Harry...Mint valami őrült szerelmi háromszög!
-Tetszik neked Harry?
-Erre most mondjak nemet?-nem szerettem hazudni- Azt hiszem Niall az igazi. De Harry istenem, ez olyan mint valami félrecsúszott Bella-Edward-Jacob sztori!-nyögtem fel a hasonlaton.
Hope egy pillanatra elgondolkodott.
-Tudod, én mindig is Jake-et tartottam szexibbnek...-kuncogott.
-Ha tudnék mozogni, most biztos megütnélek!-sóhajtottam fel beletörődően. Hope mindig megtalálta a kiskapukat.
-Komolyra fordítva a szót! Mit szeretnél Niall-el?
-Szeretném magam jól érezni vele... Olyan fura, ő az első pasi... tudod, hogy ki-még a nevét is gyűlöltem kimondani- óta akinek sikerült közel kerülnie hozzám. Mellette nem félek.
-Ezt öröm hallani! Azt hiszem szeret téged...
-Honnét veszed?-a szívem hatalmasat dobbant a gondolattól.
-Láttam abból ahogy rád néz...
Hirtelen a lábamhoz kaptam, kezdtem érezni a fájdalmat. Olyan volt mintha forró késekkel szurkálták volna a térdemet. A nyakam is kezdett fájni.
-Mi a baj?-Hope egyből kiszúrta, hogy valami nincs rendben. Már az oldalamban is éreztem a lüktető fájdalmat. Egy kép villant a fejembe. Az alak aki megtámadott. Kyle... Egy fájdalom hullám visszarántott a valóságba.
-Szólj egy dokinak!-nyögtem fel. Barátnőm gyorsan távozott.-Hogy múlhatott el ilyen hamar a hatás?-gondolkodtam. Egy könnycsepp hullott a takarómra. Niall jött be egy ismeretlen nő társaságában. Nem doktor volt. Egyszerű, mégis elegáns utcai öltözetben volt.
Niall mellém ugrott.
-Mi a baj?-kérdezte. Tekintete le-fel járt az arcomtól le a lábamig.
-Nagyon fáj!-nyöszörögtem. A nő mellém lépett és egy kendővel megtörölte az arcom. Megszorította kezem majd megszólalt.
-Nem lesz semmi baj kislányom! Maura vagyok, Niall anyukája.-mondta.- Kicsim, szólnál egy orvosnak?
-Hope már elment...-hátravetettem a fejem.A nő hátrasimította rövid szőke haját és ismét megfogta a kezem. Erőt vettem magamon, hogy fel nem sikoltsak. Egy doki jött be Hope-pal a sarkában.
-Utat kérek!-mellém lépett és az engem ellenőrző gépekre pillantott. Már egy nővér is bejött. Egy nagy tűt manőverezett a karom felé. Kitört belőlem a pánik. Utáltam a tűket.
-Azt ne!-könyörögtem és próbáltam elrántani a karom.- Kérem ne!
-Rám nézz!-kérte Maura.-Ne figyelj oda! Engem nézz!-rápillantottam. Niall a falhoz hátrált. Az arca fehér volt. Hope a Szöszi mellé állt. A könnyeit törölgetve nézett rám.
-Niall kérlek! Ne aggódj miattam!
Újból Niall anyukájára néztem.
-Félek!-suttogtam úgy, hogy csak ő hallja.
Lassan kezdett hatni a nyugtató. A képek összemosódtak előttem. Lehúztam magamhoz Maurát, hogy a fülébe súghassak valamit.
-Én szeretem Niall-t, megmondaná neki ha esetleg...tudja, ha meghalnék...-kértem.
-Nem fogsz meghalni!-tiltakozott.
-De ha mégis...
-Akkor igen, de erre nem lesz szükség! Nem hagyjuk, hogy meghalj!
-Köszönöm!-a látásom elhomályosodott majd lehunytam a szemem...