A 92. rész kicsit rövid, viszont annál tartalmasabb :) Tessék komentelni! Jó olvasást, puszii :) Bxx

92. Te...?

(Zayn szemszöge)

Az autó halkan dorombolt amint elfordítottam a kulcsot. Mély levegőt vettem és kikanyarodtam az útra. Nagyon fura volt nekem a baloldali vezetés. Nézegettem az utcatáblákat míg rá nem jöttem melyik a nekem szánt. Aztán már csak a házszámokra kellett figyelnem. Út közben elgondolkodtam. Vajon mit fog majd szólni? Van barátja? Sokat változott?-ilyen és hasonló gondolatok röpdöstek ide-oda a fejemben mígnem lefékeztem egy aranyos kis kertes ház előtt. Sóhajtva szálltam ki az autóból. A kapu elé lépve a csengő felé irányítottam az ujjam, de az megakadt a levegőben. Egy kisgyerek kacagásának hangja töltötte be a fülemet. Oldalra sandítottam. Először csak csak repdeső fekete fürtöket láttam a kis srácból. Talán az unokaöccse...-gondoltam.-Vagy megházasodott volna?-a gondolatra a szívem környéke sajogni kezdett. A kisgyerek egyenesen a kerítéshez futott és felcsimpaszkodva rajta rám villantotta apró fogacskáit. A lélegzetem elakadt amint a szemeibe néztem.
-Ez...ez nem lehet...-dadogtam mintha a picur értené amit mondok.-Te...? Az nem lehet!-megráztam a fejem és nagyokat pislogtam. A kisfiú nevetni kezdett. Látszólag nem értette mit is csinál ez a mamlasz a kapujában. Reszkető kézzel nyomtam le a kilincset és nyitottam ki a kertkaput.
-Szia...-mivel a fiúcska magyarul beszélt, nem nagyon értettem mit mond, csak abban bíztam, hogy köszöntött épp.
-Szia.-remegő szájszéllel mosolyogtam rá.
-Felveszel?-nem kellett értenem a mondatot mivel apró kacsóit felém nyújtogatta. Óvatosan a csípőmre ültettem. Kis kezét borostás arcomra simította és mélyen a szemembe nézett. Annyira látszott rajta a kisgyermekek bölcsessége. Arcocskáján ismét egy mosoly játszott. Kitört belőlem a sírás. Összetéveszthetetlenül hasonlított az apjára... Magamhoz szorítottam kis testét. Automatikusan viszonozta az ölelésemet amitől még jobban záporozni kezdtek a könnyeim.
-Zorán!-felkaptam a fejem a hangra. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Mintha egy angyal hangját hallottam volna.
-Mami!-kiabált vissza a kisfiú és hevesen gesztikulálva közölte, hogy vigyem a hang irányába. A térdeim úgy remegtek mint a kocsonya ahogy egyre közelebb értünk a hátsókerthez. A nő háttal állt nekünk. Épp tisztára mosott ruhákat teregetett a szárítókötelekre.
-Hope...-suttogtam magam elé.
-Mami.-helyeselt a kis srác. A nő megfordult a hangra. Csak álltunk egymással szemben. Egyikünk sem tudott megmozdulni. Újra elvesztem a tekintetében. Látszott rajta az elmúlt három év fáradalma, de még így is Ő volt a leggyönyörűbb teremtés akit valaha láttam.
-Z-Zayn...-a szeme könnybe lábadt ahogy ide-oda ugrált köztem és a kisfiam közt.
-Miért nem mondtad el?-újra a sírás határán álltam.
-Zorán, kicsim gyere ide!-Hope kikapta a kezemből a csöppséget. Nehezen engedtem őt el, most, hogy megtudtam, létezik egyáltalán.
-Zorán...?-furcsa volt a hangzása. Majdnem mint a Zayn...
-Rád jobban hasonlít...-a lány magához szorította a gyermeket. -Nem mondtam el...Nem akartalak ezzel is terhelni...Nem voltam benne biztos, hogy örülnél a fiadnak...-tudom, hogy nem akarta, de arcul ütöttek a szavai.
-Istenem Hope!-nyögtem fel félig sírva.-Hogyne örültem volna Neki?! El sem tudom hinni, hogy van egy fiam...-motyogtam ismét rádöbbenve a tényre. Nem tudtam hova kapjak hirtelenjében. Zorán addig kecmergett az anyukája ölében míg rám tudott nézni. Először rám majd Hope-ra emelte a szemét.
-Apu...?-nem értettem a szót, de a nő arca elárult mindent. A szája elé kapta az egyik kezét és lassan bólintott.
-Igen kicsim. Ő apu...-válaszolt a pici kérdésére. A lurkónak több sem kellett. Ismét felém kezdte nyújtogatni a kezét. Eléjük léptem és mindkettőjüket az ölelésembe zártam. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Zorán olyan erősen kulcsolta a nyakam köré a kezeit mintha attól tartana, hogy hirtelen elpárolgok.
-Apu!-ismételte újra a szót.
-Istenem...-sírtam örömömben.-Van családom...-halkan beszéltem, de Hope így is meghallotta. Rám emelte gyönyörű tekintetét és lágyan elmosolyodott.
-Hiányoztál.-suttogtam. Ő is sírt.
-Niall volt az, igaz? Az az Ír bajkeverő!-mondta Hope nevetéssel a hangjában.
-Várj! Ő tudta?-a szemeim elkerekedtek. Miért nem szólt? Mióta tudta? Mikor akarta vajon közölni?-kattogtak az agyamban a gondolatok.
-Ő volt az egyetlen aki tudta.-bólintott a nő.-Menjünk be.-kisfiam továbbra is az én nyakamba csimpaszkodott így én vittem be őt a házba. Leültünk a kanapéra a nappaliban.
-Megbocsátasz egy percre? Aludnia kéne már...-Hope felvette Zoránt és ágyba fektette a déli pihenőjére. Néztem amint szép lassan álomba merül. Hosszú szempillái a járomcsontját súrolták amint lehunyta szép szemeit. Amint biztosak voltunk benne, hogy alszik, visszamentünk a nappaliba.
-Honnét tudta, hogy ki vagyok?-ez volt az első kérdésem.
-Azt akartam, hogy fogalma legyen róla ki az édesapja ezért mutattam neki képeket rólad.-vallotta be a nő.-Nem álltattam azzal, hogy egyszer csak megjelensz és Te leszel az apukája, de úgy látszik tévedtem.
Fogalmam sem volt mit mondjak vagy tegyek. Csak néztem Őt. Nem tudtam levenni róla a pillantásom.
-Itt vagyok.-csupán ennyit sikerült kinyögnöm.-És ezt neked hoztam.-átnyújtottam neki a borítékot amit el is vett majd letett az asztalra. Lesütötte a szemét majd felállt a fotelből amiben addig ült.
-Kérsz egy teát vagy egy kávét?-alig pillantott rám amint elhaladt mellettem a konyhába igyekezve.
-Egy kávét, köszönöm.-bólintottam. Egyedül hagyott. Értetlenül bámultam a kezeimet melyeket tetoválások borítottak. Fogalmam sem volt, mit gondoljak... Nem vártam meg míg kihozza a kávét. Utána mentem a konyhába. Érkezésem hangjára megfordult. Elé léptem és magamhoz húztam. Pont úgy ahogy egykor. A tekintetünk egybefonódott. Lassan hajoltam az ajkához. Forró lehelete az arcomat simogatta. Először csak finom puszit nyomtam a szájára majd nyelvemmel simítottam végig a felső ajkán. Pont olyan édes volt mint amire emlékeztem. Amint bebocsátást nyernem, lassan csókolni kezdtem. Azt akartam, hogy tudja, itt vagyok. Most már nem kell semmitől félnie. Nehezemre esett végül elhúzódni tőle.
-Kicsim...-suttogtam a homlokomat az övének támasztva. Szemében könnyek csillogtak.
-Menj most el Zayn...-kért halkan. Nem értettem Őt...Miért küld el most, hogy itt vagyok? Nem akartam elmenni. Újra és újra meg akartam csókolni Őt. Válasz helyett ismét megcsókoltam és felemeltem a karjaimba. Ösztönből tudtam hol lehet a hálószoba így oda vittem. Az ágyra fektettem és fölé hajoltam. Lehunyta a szemét. Láthatólag nem akart rám nézni.
-Nem fogok elmenni többé!-ráztam a fejem és ismét megcsókoltam.-Soha! És...
Szorosan átöleltem amint ledőltem mellé. A fejét a mellkasomra támasztotta.
-Soha többet nem hagylak elmenni!-suttogtam puha hajába. A könnyeim marták szemeimet. Felfoghatatlan volt, hogy ez megtörtént. Van egy fiam aki már három éves lassan és Hope az édesanyja. Annyi mindent nem tudtam megtenni. Nem lehettem ott a szülőszobán amikor először a karjaiba vette Zoránt. Nem aggódhattam az első lépéseknél, hogy vajon mikor fog elesni. Nem láttam ahogy összemaszatolja magát az első szülinapján a tortával... Olyan apróságok amelyek a lelkembe martak. Annyira szerettem volna visszautazni az időbe, hogy azon a karácsonyon én is jelen legyek mikor a többiek ide látogattak. Fel kellett volna keresnem Őt... Itt kellett volna lennem vele! Elszúrtam! A legtöbb amit tehetek, hogy többet nem hagyom magára sem Őt sem a kisfiunkat. Az sem érdekelt, hogy mit szól ehhez az egész világ. Nekem csak Ők ketten számítottak, senki más. Valami ősi tűz lobbant fel a szívemben... Meg kell védenem a családomat! Vigyáznom kell rájuk és szeretni őket amíg csak tehetem. Új értelmet kapott az életem...

Sziasztok :) Hoztam a részt, remélem bejön majd és várjátok a folytatást :3 Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez :* Puszii Bxx

91. Meghívók és összetört szívek

(Lexy szemszöge)

-Itt kéne kezdenünk a meghívó osztogatást, nem?-Niall nézegette egy darabig a nagy halom esküvői meghívót majd szépen elkezdte felcímkézni őket. Mindet aláírtuk mindketten majd borítékba csomagoltuk és ráírtuk, hogy kinek címezték.
-Persze.-pocsékul éreztem magamat. Egyfolytában azon az estén kattogott az agyam. Niall és Harry szemmel láthatólag ugyanúgy éltek tovább mintha mi sem történt volna. Miután végeztünk a címzéssel fogtuk a leveleket és beültünk a Range Rover-be. Egy darabig csendben autókáztunk, de végül nem bírtam ki, meg kellett szólalnom.
-Niall...-kezdtem félve. A Szöszi rám pillantott és lassított egy kicsit, hogy tudjon figyelni.-Pocsékul érzem magam...Egyszerűen nem tudom elhinni amit művelek veletek...-a fiú egy sóhaj keretében lehúzódott az útról és megállt. Leállította a motort majd lassan megfogta a kezem. A sírás kerülgetett.-Én... én soha nem voltam ilyen...Aztán...aztán jöttél Te és Ő és én egyszerűen...belétek szerettem...-próbált megnyugtatóan viselkedni és nagy puha kezével az enyémet cirógatta, de ezzel csak azt érte el, hogy kicsordultak a könnyeim.-Először próbáltam ezt az egészet elfojtani és nem reagálni a szívemben megmozduló dolgokra, de egy idő után ez már nem ment. Te is tudod és tudtad is, hogy nem mindig döntöttem a leghelyesebben vagyis inkább az esetek 90%-ában rosszul döntöttem, de egyszerűen...egy idióta vagyok! Annyira sajnálom, hogy fájdalmat okozok nektek, nem tudom mit kéne tennem...-nem tudtam a szemébe nézni.-Talán az lenne a legjobb ha szépen elhordanám az irhám...
-Egyet mondj meg, de őszintén!-Niall megfogta az állam és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.-Ha most valaki azt mondaná, hogy válassz! Én vagy Harry, mit felelnél?-nagy nehezen álltam a tekintetét. Nem kellett sokat gondolkodnom. Csak kimondtam a szót amit a szívem lökdösött egyre a szám felé minden egyes dobbanással...:
-Te...-motyogtam és úgy istenigazából kitört belőlem a sírás. Kicsatolta az övét és áthajolt az én oldalamra.
-Innentől kezdve nincs miről beszélnünk Szerelmem!-suttogta a hajamba miközben magához ölelt. Szorosan kapaszkodtam a pulcsijába.-Ne sírj, kérlek!-simogatta a hátam. Dúdolni kezdett egy dalt. A Story of My Life-ot. Annyira gyönyörű volt a hangja, hogy még jobban rám tört a sírás. Ujjaimmal görcsösen kapaszkodtam a pulcsijába.
-Fogalmam sincs miért...-csukladoztam alig hallhatóan.
-Cssst!-hüvelykujjával letörölte a könnyeket az arcomról miközben a szemembe nézett. Mint mindig, most is elvesztem azokban a kék íriszekben.-Most már minden rendben lesz!- először homlokon csókolt majd az orromat és végül az ajkaimat csókolta meg. Kicsit megnyugtattak a szavai, de nem éreztem magam kevésbé bűnösnek.
Először Greg-éket látogattuk meg. Nagyon örültek a meghívónak. Felöltöttem a lehető legvidámabb arcomat és inkább félrevonultam Theo-val játszani míg Niall a bátyjával beszélt. A következő Niall anyukája volt. Leírhatatlan volt az arckifejezése amivel a borítékot fogadta. Az apósom-fú, de fura így emlegetni, hasonló reakcióval fogadta a híreket. Végül szépen sorban végig látogattuk a népes rokonságot. Az egész Horan-família teljesen bezsongott a hír hallatán. Gyanakodtam, hogy valamiféle hagyományos Ír szertartás is lesz a dologban. Ami, valljuk be, nem ütközött a vallási nézeteimmel mivel az én családom is katolikus. Elgondolkodva bámultam ki az ablakon míg Niall a vezetésre koncentrált. Ujjaink összefűzve pihentek a két ülés között.
-Megkérhetlek valamire?-nézett rám a fiú amint bekanyarodtunk az utcánkba. Félve pillantottam felé majd egy aprót biccentettem.
-Kerüld el Harry-t, oké?-lehunytam a szemem és ismét bólintottam. Niall megpuszilta a halántékomat. Kiszállt az autóból és kinyitotta nekem az ajtót. Karöltve sétáltunk be a házba. Már mindenki összepakolt, hisz másnap indultunk Magyarországra, hogy ott is szétosszuk a meghívókat. Este tizenegy körül járhatott az idő mire eljutottunk odáig, hogy letusolhassunk és ágyba bújjunk. Nem vártam meg a Szöszit a fürdéssel, gyors tus után vonultam az ágyba és nyakig húztam a takarót. Talán már el is szunnyadtam egy kicsit mire Niall bebújt mellém és átölelt.
-Jóéjt kicsim...-morogta a nyakamba majd adott a hajamba egy puszit...

***

-Niall, haladj már, mert elkésünk!-trappolt Liam össze-vissza a lakásban. Segítettem a Szöszinek a ruhaválasztásban, hogy gyorsabban végezzen. Végül a fejére nyomtam egy kék full cap-et és tökéletes is volt. Ezek után tényleg nem sok időnk volt elérni a repcsit. A plusz vicc az egészben, hogy drágám kitalálta, a Rover is jön Magyarországra. Hajlamos volt kifizetni még oda is a szállítási költségeket. Az ebből származó előny, hogy nem kellett plusz azzal foglalkoznunk, hogy autót béreljünk. Nem szóltunk senkinek, hogy megyünk, tehát teljes meglepetés volt. Úgy döntöttünk, hogy arra az időre míg otthon vagyunk, Niall, én és Liam-ék hozzánk költözünk, míg Christie, Louis, Harry, és Zayn-ék Christie-ékhez fészkeltek be. Mély levegőt vettem, a kapunk kilincsébe kapaszkodva. Majd egy éve nem voltam itthon. Végül lenyomtam a kis fém szerkezetet és beléptem. Csibész és Cuki nagy lendülettel rohantak elő a hátsókertből ahogy meghallották a kapu nyikorgását. Heves farkcsóválással fejezték ki boldogságukat. Niall jókat nevetgélve játszott a kutyákkal míg én tovább haladtam. Bekopogtam az ajtón. Egy árnyalak jelent meg. A kulcs elfordult a zárban és a falap feltárta mi van mögötte.
-Baszki!-mit vártam a húgomtól?! Kikerekedett szemekkel bámult ki az ajtón és az egyetlen "értelmes" szava után tátogott mint egy aranyhal.
-Hey!-integetett Niall mosolyogva. Liza sarkon fordult és teljes sebességgel berontott a lakásba. Vállat vontam és a cuccaimmal együtt követtem a felső emeletre, a szobámba.
-Anyuék?-néztem körbe miközben az első lépcsőfokra tettem a lábam.
-Vacsizni vannak.-kiabált ki húgicám a fürdőszobából.-Harry itt van?
Niall jókat kuncogva előzött meg és lépett be a szobámba. Liam és Sophia is követtek minket.
-Szia Liza!-Li egy széles mosolyt küldött tesóm felé, amitől az említett egyén arcszíne paradicsom közeli állapotba került.
-Sz-szia Liam, kértek teát?-mindenhova nézett csak a srác felé nem.
-Az jó lenne!-kiabált le Niall.-Van valami kaja?-szegény húgom azt sem tudta, hová legyen... Ő nem tudta megszokni, hogy a One Direction a mindennapjaink részévé vált. Hát akkor mi lesz most, hogy Niall és én...összeházasodunk.
Bevezettem Liam-éket a szobájukba majd lementem a konyhába ahol a Szöszi már nagy erővel tömött befelé egy sonkás szendvicset. Nem csodáltam, hogy ilyen mohón falatozik. Már vagy fél órája nem evett... Leültem Lizához egy bögre tea társaságában.
-Szólhattatok volna előre!-nézett rám szúrós szemmel.-Kitakarítottunk volna, meg ilyenek...
-Nem kell, jó így!-beleittam a teába, de megégette a nyelvem. Sziszegve tettem félre. Liza halkan kuncogott. Szeme elkerekedett ahogy meglátta az ujjamon a gyűrűt.
-Az...?-magához rántotta a kezem és forgatni kezdte a fény irányába.-Te jó isten!
Elpirulva néztem Niall-re aki épp befejezte az evést.
-Jó, mi?-ült le mellénk egy hatalmas mosoly keretében.
-Mikor?-szegény húgi tiszta ájulás közeli állapotba került a túl sok információtól.
-Uhm, három hét múlva.-bökte ki Niall. Ezt még én sem tudtam.
-Hogy mi?!-törtünk ki egyszerre Lizával. A Szöszi csak kacsintott egyet.
-Megjöttünk!-ez apu hangja volt. Felpattantam és rohantam eléjük.
-Nahát Liam!-lepődött meg anyu.-Hát te?-abban a pillanatban fordultam be az ajtóba.
-Kérdezd a lányodat!-mutatott felém mosolyogva Li.
-Kicsim!-anyu és apu elhalmozott puszikkal. A következő Niall volt. Ő sem menekülhetett a szívélyes üdvözlés elől. Végül mindannyian leültünk a nappaliban.
-Szóval, azért jöttünk, hogy ezt átadjuk.-magyarul beszéltem. Inkább anyunak és apunak szólt a mondandóm mint a többieknek. A kezükbe adtam a meghívót. Anyu könnyektől fátyolos szemmel olvasta a szöveget.
-Annyira büszke vagyok...-hüppögött...
Később mindenki átjött hozzánk vacsorázni. Vacsora után ismét a nappaliban kötöttünk ki.

-Kimegyek rágyújtani.-kelt fel Zayn. Niall megszorította egy kicsit a kezem majd felkelt mellőlem és a fiú után indult. Farzsebéből egy cetli lógott ki.

(Niall szemszöge)

Az ajtó halk nyikorgás kíséretében adott szabad utat a terasz felé. Először nem láttam Zayn-t. Amikor azonban hozzászokott a szemem a sötétséghez, megpillantottam őt.
-Szia.-mellé léptem és finoman oldalba böktem a könyökömmel.-Jól vagy?
Tigrisszemei lassú, fáradt pillantást vetettek rám. Megrázta a fejét és kínjában halkan felnevetett. A fejemben megfogalmazódott egy ötlet.
-Figyelj, szeretnélek megkérni valamire..-kezdtem bele. Zayn eközben újabb cigarettát gyújtott meg.-Mi lenne ha egy meghívót te kézbesítenél holnap?-reménykedve pillantottam felé. Halványan elmosolyodott.
-És kinek?-tette fel a felesleges kérdést.
-Hope-ra is szükségünk lesz azon az esküvőn...-vonogattam a vállam cserfesen mosolyogva.-Itt a címe, és a boríték.-nyújtottam a kezébe a papírokat.-Sok sikert!...