Sziasztok! Bocsi, hogy így megvárattalak titeket csak nem voltam otthon :/ DE most itt az 55. rész :) Komizzatok és osszátok meg ! ♥

55. Itt vagyok neked...

(Harry szemszöge)

Csak néztem Lexy-t. Haja kócos volt. Arca sápadt, és csak tátogott mint egy halacska.
-Szia...-súgtam halkan.-Hiányoztál...-nyilvánvalóan nem tudta eldönteni, hogy mit is kezdjen a jelenlétemmel.
-Harry?-pislogott értetlenül.-Te mit keresel itt? Nem turnén vagy? És a srácok? Ugye Ő nem....?-nézett körbe fáradtan.
-Nem, Niall nincs itt...-ráztam meg a fejemet, mire fellibbentek göndör fürtjeim. Lexy megnyugodni látszott.-Beengedsz?
-Hogy?-pislogott bambán.-Ja, igen, persze!-sántikálva hátrébb lépett és kitárta előttem az ajtót.
-Mi történt a lábaddal?-kérdeztem miközben lepakoltam a táskám a nappaliban.
-Semmiség.-vonogatta a vállát és kortyolt egyet a kezében lévő whisky-s üvegből, amit csak most vettem észre. Az összetört bögre cserepeire ügyet sem vetett. A konyha felé indult.-Most már elmondod miért vagy itt?-nézett vissza rám.
-Miattad.-feleltem nemes egyszerűséggel.
-Nincs szükségem segítségre!-rázta a fejét mérgesen miközben lehuppant egy székre és kinyújtóztatta fájós lábát.-Sem tőled, sem Niall-től! Főleg Tőle nem!
-Elmondod mit csinált?-kérdeztem szelíden, nem figyelve az előző kitörésére. Lex szeme könnybe lábadt.

-Ez nekem túl sok!-motyogta.-Harry...Én egyszerűen...Erre nem tudom rászánni magam-szólalt meg kis idő múlva. Reszketni kezdett akár a nyárfalevél. Egyből odaugrottam hozzá és átöleltem. Szorosan belém kapaszkodott. Szinte éreztem a belőle áradó fájdalmat. Lélegzete akadozóvá vállt, ebből tudtam, hogy sír. Annyira elveszett volt, annyira törékeny...Ebben a pillanatban utáltam  Niall-t. Lex halk, rekedtes lélegzete szakadozóvá vállt. Amint egyre hevesebben zokogott, bennem egyre csak nőtt az az érzés, hogy vigyáznom kell rá.
-Nyugalom baby!-simogattam a hátát.-Minden rendben lesz! Én itt vagyok...Itt vagyok neked....
-De neked nem dolgod van? Nem kéne most a srácokkal turnéznod?
-Beteget jelentettem...-vontam vállat.  Lassan kezdett megnyugodni én pedig elhúzódtam, hogy ránézhessek. Arca maszatos volt a könnyektől. Olyan fájdalommal nézett rám, amit alig voltam képes felfogni. Mintha fizikai fájdalmat érezne, s talán érzett is...
-Hazz...ezt nem teheted! Mi lesz a rajongókkal? Ők nem számítanak?
-Baby, nekem most Te vagy a fontos. Ha ők szeretnek engem, meg fogják érteni hogy 40°C-os lázzal nem tudok énekelni...-kacsintottam.-Mégpedig szeretnek, legalábbis remélem.
-Ez akkor sincs rendjén.-ráncolta a homlokát miközben húzott még egyet a tüzes italból.
-Tedd azt le!-intettem a whisky-re.
-Nem!-dédelgette tovább az üveget.
-Nincs rá szükség.-érveltem. Láthatólag hasztalanul.
-Te ezt nem érted! Nem tudod milyen!Ha tudnád mennyire...,hogy ez milyen érzés itt bent-mutatott a mellkasára.-te is úgy gondolnád, hogy kell...
Elgondolkodtam egy pillanatra. Jól tudtam, hogy mit érezhet jelen pillanatban...Legalábbis azt hittem, hogy tudom. De mint később rájöttem, fogalmam sem volt róla....

Itt az 54. fejezet :) Kérem a komikat :DD Osszátok meg sokan! Nektek egy kattintás, nekem öröm ^_^ ♥

54. Füstbe ment terv...

(Niall szemszöge)

A füstszag marta az orromat amint kinyitottam a szememet. Először Louis-t pillantottam meg. És akkor beugrott minden. Egy lány. Egy csók. Csillagok. Egy piknik a kertben. Egy kis ország alig érthető nyelve. A szülőföldem ragyogó zöld színe. A szívem minden dobbanása újra ezek után vágyott... Ekkor meghallottam Liam és Zayn egyszerre felhangzó kiáltását. Míg Zayn-é ijedt volt, Liam-é félelemmel és fájdalommal teli.
-OLTSÁTOK EL!!!!-kiabált a Bradfordi Bad Boi. Mikor kitisztult a szemem előtt a kép észrevettem, hogy a főzőlapon valami erősen lángol. Felkaptam a poroltót és eloltottam a tüzet.
-Na jó, ez mi volt?-vontam fel a szemöldököm az égett valamit vizsgálva.
-Popcornnak indult...-vonogatta Louis a vállát szégyenlősen.-Csak megfeledkeztem róla...
-Nyugalom Leeyum!-hallottam meg Danielle hangját. Arrafelé kaptam a fejem. Liam sírva kuporodott össze az ágyban.
-Mi történt?-léptem oda testvéremhez.
-Hát élsz?!-ugrott fel Li és szorosan megölelt.
-Persze.-öleltem vissza értetlenül.
-Annyira féltem!-motyogta a fiú. Azt hittem...már tényleg azt hittem...Nem is tudom mi lenne velem nélküled!
Lassan eljutott a tudatomig, hogy valószinüleg rémálma volt.
-Csak egy álom...-simogattam megnyugtatóan a hátát.
-Azt hittem meghaltál!-görcsösen kapaszkodott belém és éreztem rajta a félelem átható illatát. Szorosan magamhoz öleltem és vagy fél órába tellett mire sikerült megnyugtatnom, hogy jól vagyok. Bár mire elmesélte mit álmodott, nekem is hullottak a könnyeim.
-Az a fő, hogy mind a éltek...-törölgette Liam az orrát magához húzva Danielle-t.
-Esküszöm, ennél szomorúbbat még nem hallottam, kivéve...kivéve...-ismét ugyanaz jutott eszembe. Nem fejeztem be a mondatot. Lehajtott fejjel félre vonultam. Tárcsáztam egy számot a mobilomon. Reménykedve, hogy felveszik... Csak csörgött és csörgött... A sokadik csöngés után feladtam és ledobtam a telefont az ágyamra. Egy pár sor jutott eszembe és ezeket papírra vetettem, hogy aztán magamat kínozva olvashassam őket:

Mert az enyém voltál Nyáron.

Most tudjuk, hogy ez majdnem véget ért.

Úgy érezzük magunk, mint a hó Szeptemberben,

De én mindig emlékezni fogok.

Te voltál az én Nyári szerelmem,

Mindig a Nyári szerelmem leszel...

A gitáromat ölbe véve próbálgattam a dallamokat. Képek ugráltak a fejembe. Egy mosoly, egy hang. Az első csók amit loptam Tőle... Amikor először "főzött" nekünk. Visszaidéztem azt a mohóságot amivel az ajkának estem. Újra éreztem az ujjait a hajamban. Azt a parazsat ami aztán az egész szívemet megperzselte, összekötve minket egy életre...Visszaemlékeztem az első randinkra, amikor először tettem magamévá. Emlékeztem bőrének minden négyzetcentiméterére. Nyakának és ajkának forró puhaságára az ajkam alatt. Azt a pillantást amivel végigmért. Minden egyes mosolyt fel tudtam idézni amit egymás arcára varázsoltunk. Aztán eszembe jutott az a reggel, amikor megtaláltam azt az újságot a küszöbön. A halálfélelmet a szívemben amint végigolvastam a cikket. Mintha a saját halálomat olvasnám. A rohanás a kórházba.... Ismét láttam magam előtt összetört testét. Amint fáradtan pillant rám zöldes szemeivel. A rengeteg vezetéket és gépet ami Őt életben tartotta. A virrasztás, és reménykedés. A könnyek amikor azt hittem elveszítem. De Ő nem adta fel. Minden rekedtes lélegzetével küzdött az életéért. Aztán talpra állt a saját erejéből. Mindig erős volt. És ott volt nekem, ha szükség volt rá. Ő szeretett engem, én pedig cserbenhagytam Őt. Hiányzott...Hiányzott minden mozdulata. Halkan felnevettem azon az emléken mikor beleesett a medencébe és újra kellett gipszelni a lábát. Na és persze a randi Párizs leggyönyörűbb helyén. A tűzijátékok színes villanása. A hotelszoba ahol ismét nekiadtam a lelkem. Az a pillanat amikor megláttam őt vizes hajjal, egy szál bikiniben amint egy dalt énekel, a nutellás üveget használva mikrofonnak...Újra éreztem azt az óvó féltékenységet ami akkor fogott el. Át akartam ölelni Őt, újra, és nem engedni el soha! Ismét láttam magam előtt nyújtózkodó testét amit csak félig fedett a takaró. Azt a kacér mosolyt amivel képes volt kihozni belőlem a kisördögöt. Éreztem magamon a kezét, amint végigsimít a mellkasomon és a hajamba gabalyodik. Amint végigcsókolta a nyakamat, fel egészen a fülemig. Minden szó amit nekem mondott, élesen élt emlékezetemben. Minden ami Ő volt...Mint egy angyal, akit csak kölcsönbe kaptam, hogy megtudjam milyen ha szeretik az embert...Nehéz gondolatok gyötörtek, meg sem próbáltam elfelejteni Őt, hisz tudtam, hogy nem menne. Ő, mint valami őserő, bennem élt. És ha megpróbálom elfelejteni, azzal az énem egy darabját is el kellett volna törölnöm...