Sziasztok :) Meghoztam az új részt :) Remélem tetszik majd ^^ Jó olvasást, puszii ♥

86.-Wrecking Ball

(Christie szemszöge)

-Louis...-motyogtam a fiú pulcsijába miközben kicsit feljebb csúsztam az ölében.
-Hmm?-ölelt magához még szorosabban.
-Olyan fura mostanában mindenki...
-Valóban...-éreztem ahogy biccentett.-De hogy jön ez most ide?-halkan kuncogott.-Gyere, sétáljunk inkább!-felállt és engem is felsegített. A nap magasan tűzött a fejünk fölött és az egész park smaragd színekbe öltözött. Ujjainkat összefűzve lépdeltünk a fák alatt. Meglepő volt, hogy senki más nem élvezi ezt a csodás kora nyári délutánt. Louis-ra néztem. A haján megcsillant a napfény. Csibészes pillantású kék szemeit rám emelte és elmosolyodott.
-Mi az?-vonta föl a szemöldökét közelebb lépve. Megálltam és magam felé fordítottam. Az arcára simítottam a tenyerem, közben végig a szemeibe néztem. Lassan lehajolt hozzám. Eszembe jutott a közös karácsonyunk Magyarországon. Pont olyan volt mint most. Csak mi ketten, és egy forró csók. Igazi karácsony volt. Mindenki mézeskalácsot evett és forrócsokit ivott a kandalló mellett. Vagyis nem mindenki. Zayn és Hope nem tartottak velünk. Zayn Angliában maradt, Hope pedig az unokatesóját látogatta épp...
Karjai szorosan tartottak amint ajkát az enyémre szorította. Hozzásimultam míg már nem maradt köztünk egy lélegzetnyi levegő sem. Rezgést éreztem a csípőmnél. Lou oda kapott és kirántotta a zsebéből a telefont.
-Igen?-szólt bele halkan zihálva. A vonalt túlsó feléről csak halk mormolást hallottam.
-Rendben...-arca kisimult és egy nagy mosoly költözött rá.-Nem deja vu ez egy kicsit?-felnevetett.-Rendben, rendben szólok neki is. Persze... nem... nem dehogy! Oké, szia.
-Ki volt az?-vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
-Megyünk Írországba!-felelt Louis nem igazán arra a kérdésre amit én feltettem.
-Mi?-bukott ki belőlem az első értelmes szó ami eszembe jutott.
-Nyaralunk. Siessünk! A gép hétkor indul és még be sem pakoltunk...-toporgott akár egy kisgyerek. Nem értettem semmit, de követtem hazáig. Mindenki fel volt bolydulva és össze-vissza rohangáltak. Liam egy full cap-et keresett míg Niall töménytelen mennyiségű kaját halmozott fel a táskájába.
-Szívem, szerintem elég lesz egy szendvics...-próbált rá hatni Lexy, de az Ír csak sanda pillantást vetett rá.
-Neked.-vetette oda és tovább pakolta az uzsiját. Még mindig nem értettem mi a csuda folyik itt?! Elkaptam Sophia karját aki épp mellettem suhant el egy adag ruhával.
-Mi történt?-néztem a szemeibe magyarázatra várva.
-Nyaralunk, nem tudom...-vonogatta a vállát mosolyogva.-Niall ötlete volt, hogy ismételjünk...Vagy valami ilyesmi...-próbált visszaemlékezni a történtekre.
-Nosztalgia út...-motyogtam magam elé miközben elengedtem a lány karját. Niall tervez valamit. Olyan nagy zavargás volt mostanában körülöttünk. A srácok új albuma a Midnight Memories, a kényszerleállások, Harry szapulása a média által, Hope eltűnése és ritka semmitmondó telefonhívásai...Annyi minden történt, nem értettem, hogy a többiek hogyan tudták követni az eseményeket. Jobbnak láttam, ha most csak arra koncentrálok, hogy összepakoljak és felszálljak a repülőgépre. Később is ráérek kibogozni a szálakat...

(Lexy szemszöge)

Meglepődtem, hogy Niall ilyen ötlettel állt elő, de nem bántam. Újra látni szerettem volna a Smaragd Szigetet és erre nem láttam jobb módot mint egy második évfordulós buli. Úristen! Második év... két éve voltam együtt ezzel a lökött Szőkeséggel. Soha nem gondoltam volna, hogy idáig fogunk jutni. Néztem ahogy hatemeletes szendvicseket gyárt magának, hogy meg ne éhezzen a repcsin és elmosolyodtam. Ő volt a mindenem. Nélküle nem láttam értelmét a létnek. Rám pillantott és lágyan elmosolyodott.
-Szeretlek!-tátogta egy kacsintás kíséretében.
-Én is téged!-motyogtam vissza neki. Felmentem az emeletre, hogy leszedegessem a szárítóról a tiszta ruhákat. Harry-t találtam a teraszon, ép a zoknijait válogatta.
-Szia.-mosolyogtam rá.
-Szia.-fel sem pillantott miközben egyik zoknit a másik után rakosgatta sorrendbe.
-Mi a helyzet?-próbáltam beszélgetést kezdeményezni. Láttam rajta, hogy valami nagyon böki a csőrét.
-Pakolok.-világított rá a tényre.-És te hogy vagy?
-Én is pakolok.-feleltem a lehető legnyugodtabb hangomon.-Hargszol?
-Miért haragudnék?-most először pillantott fel. Enyhe mosoly játszott az ajkán.
-Nem tudom, csak...-kezdtem bele, de elhallgattam. Nem tudtam, hogyan folytassam a mondatot. Inkább vállat vontam és elkezdtem leszedni a száraz ruhákat.
-Sok a nyomás.-válaszolt.-Nem tudok önmagam lenni...
-Majd most kikapcsolódsz te is...-simogattam meg a hátát reménykedve.
-Én is ebben bízom.-elkapta a kezem amint a vállán simítottam végig és gyengén megszorította.-Most azt hiszem megyek...-ahogy fölállt, alakja fölém tornyosult. Felnéztem rá mire elmosolyodott.-Mindig ilyen pici voltál?-féloldalas kisfiúmosolya megmelengette a szívem.
-Humor Harold!-nyújtottam ki rá a nyelvemet. Magához húzott és cuppanós puszit nyomott a homlokomra.
-Ne duzzogj Törpilla!-morogta halkan kuncogva. Viszonoztam az ölelését bár közben bosszúból kicsit belecsíptem az oldalába. Megugrott és csikizni kezdett.
-Harry!-nyöszörögtem sírva a nevetéstől. Hátraléptem egyet. Hátam a korlátnak ütközött. Hazz teste szorosan hozzám simult. Megdermedt és lassan lepillantott rám. Alig mertem lélegezni a tekintetét látva. Lassan hajolt közelebb. Pillantása fogva tartotta az enyémet. Megdermedtem mint egy őz akit elkápráztatott az autó fényszórója Harry meg csak egyre közeledett hozzám. Már csak pár centire volt tőlem az arca.
-Megölsz, tudod?-forró lehelete végigcirógatta az ajkamat.-De nem bánom...Ha már úgy is pokolra jutok, legalább legyen miért...-megcsókolt. Úgy igazából. Kezei gyöngéden simultak a derekam köré. Éreztem, hogy ez az utolsó...Nem akartam elveszíteni őt, szorosan kapaszkodtam a vállába és visszacsókoltam. Puha ajkai meglepő rutinnal cirógatták az enyémet. Nem volt mohó, sem durva. Semmi olyan amit a fanok Harry Styles-től várnának a kinézete alapján. Most volt igazán Harry...

(Harry szemszöge)

Még utoljára meg kellett őt csókolnom. Nem hagyhattam elveszni azt a pillanatot. Igaz, hogy közben úgy éreztem magam mintha egy kalapáccsal a mellkasomba vágtak volna, de volt még egy másik érzésem is. Mintha a hasamra tetovált pillangó életre kelt volna. Ficánkolni kezdett és hevesen vert törékeny szárnyaival. Olyan szorosan tartottam Lexy-t mintha ezzel magamhoz láncolhatnám. Végül lassan elhúzódtam.
-Nem mondom el senkinek...-suttogtam miközben hátrébb léptem egyet. Láttam rajta, hogy mondani szeretne valamit, de nem tudta megtegye-e...
-Sajnálom Harry...-nyögte ki végül.-Annyira sajnálom...
-Semmi baj!-ismét magamhoz húztam. Fejét a mellkasomon pihentette.-Semmi baj...-megpusziltam a feje búbját. Lehunytam a szemem és mélyet sóhajtottam. Elhátráltam mielőtt újabb ostobaságot tehetnék. Valami kis remény üldögélt még mindig a szívem csücskében ami nem hagyott szabadulni. Az az átkozott azt akarta, hogy most ne engedjem el őt, hogy tartsam a karjaimban és emeljem az ég felé...

"Just one tuch and I was a believer..."