94. rész!

94. I'm sorry

(Lexy szemszöge)

Pár napig akkora volt a felfordulás, hogy azt sem tudtam merre áll a fejem. Ezt megkoronázandó a menedzsment bejelentette, hogy a srácoknak sürgősen össze kell hozniuk egy dalt. Meg volt a hatása. Mindenki lázadt, különösképp Niall és Zayn. Próbáltam csitítgatni a Szöszit, de megértettem a felháborodását. Észre sem vette senki, hogy míg mi civakodunk és győzködünk, Harry forgat valamit a fejében. Csak akkor vált világossá amikor egy este összehívott mindenkit.
-Szóval...-kinézett az ablakon mintha az Ír tájat csodálná. Tudtam, hogy csak erőt gyűjt ahhoz amit mondani készült.-Most, hogy mindenki lenyugodott...Szóval írtam egy dalt még régen...Talán, szóval arra gondoltam, hogy felénekelhetnénk...
-Egy zseni vagy!-örvendezett Louis.-Megmentesz minket a melótól!-sóhajtott ábrándosan. Mondanom sem kell, hogy mindenki hasonló véleményen volt...
Borzasztóan bosszantott, hogy kizártak mindenféle szervezésből. Egyedül a menyasszonyi ruhámat választhattam egyedül. A lányok rám parancsoltak, hogy pihenjem ki magam, majd ők elvégeznek mindent. Egy darabig küzdöttem ellenük, de végül beleegyeztem. Biztosan nekik volt igazuk. Niall hasonlóképp volt ezzel. Ahogy egyre közeledett a Nagy Nap, mindketten egyre feszültebbek lettünk. Én attól tartottam, hogy Niall-nek nem tetszik majd a ruhám, vagy valami balul sül el...
Azt szerettem volna, hogy mindenki boldog legyen. Nem akartam, hogy bárki szomorkodjon a közelemben. Lou segítségével kiválasztottam öt ruhát. Már csak abból az ötből kellett eldöntenem, hogy melyik lesz az igazi. Segítségül akartam hívni Harry-t, mert neki igazán jó szeme van az ilyenekhez. Amikor megkérdeztem Liam-et, hogy merre találom, azt mondta, hogy a garázs felé menet látta utoljára. Utána szaladtam reménykedve, hogy nem ment még el. Az autója azonban bent parkolt. Az ülésen ült, fejét hátradöntve. Felsóhajtottam amint észrevettem, hogy fel van tűrve az inge. Az soha nem jelentett jót...

(Harry szemszöge)

Boldog voltam, hogy mindenki boldog. Legtöbb időmet azonban egyedül töltöttem. A magány már ismerős társként kísért mindenütt. Hál' istennek a média szeme elől is eltűntem. Nem számított senkinek, hogy mit teszek magammal. Mindenki azzal volt elfoglalva, hogy Lexy és Niall házasodnak. Ez keserű ízt hagyott a számban. Valahogy még mindig abban reménykedtem, hogy Lex egy szép napon meggondolja magát. Tudtam, hogy őrültség. Bárki aki látta hogyan néz Niall-re, az tudta, soha nem fog más pasit keresni.
Sóhajtva szálltam be az autómba, hogy egy kicsit kiszellőztessem a fejem. Ha nem is vezettem, itt legalább biztonságban voltam. Bekapcsoltam a zenelejátszót és énekelni kezdtem. Megnyugtattak a dallamok. Benéztem a kesztyűtartóba és helyeslően bólintottam. A kezem halványan reszketni kezdett ahogy a fecskendőhöz nyúltam. Lehunytam a szemem miközben feltűrtem az ingem ujját. Rutinosan tapintottam ki az eret és beleszúrtam a tűt. Előtte azonban gondosan bezártam a kocsi összes ajtaját, hogy senki se zaklathasson.

Amint a szer kezdett felszívódni, hátrahajtottam a fejem a támlára. Lassú ütemet diktáltam a légzésemnek. A zene olyan hangosan szólt, hogy elnyomja a külvilágot.  Pislogtam párat, mert úgy hallottam valaki szól hozzám. Az ablakon kinézve egy ismerős alakot vettem észre.
-Lex?-a hangom rekedt volt, mint mindig.-Menj innét!
-Engedj be Harry!-a lány a kilincset rángatta, de a zár nem engedett.
-Menj el!-nyöszörögtem halkan. Ő továbbra is csak próbálta felfeszíteni az ajtót.
-Harry, nyisd ki kérlek!-megvonaglottam ahányszor kiejtette a nevem.
-Tűnj már innét!-olyan erővel csaptam az ablakra, hogy apró repedések futottak szét rajta az öklöm nyomán. A lány még mindig nem tágított. Egy lendülettel feloldottam a zárat és kiugrottam a kocsiból. Arra sem volt ideje, hogy hátrébb lépjen, elkaptam a derekát és erősen a kocsinak löktem. Öklöm csak centikre csattant a feje mellett a fémen. Szorosan az autó oldalához préseltem a testemmel. Szemében rémület tükröződött.
-H-Harry...-dadogta reszkető hangon. Lehajtottam a fejem, hogy szemünk egy vonalban legyen. Dühös voltam, rettenetesen dühös. Rá, magamra, az egész világra. Dühös voltam, hogy semmin nem tudok változtatni.
-Azt mondtam...-az én hangom a méregtől reszketett. Lex megpróbált kicsúszni a szorításomból. Elkaptam az állát és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Pillantásában új szikra gyúlt.
-Nyugalom nagyfiú.-halkan beszélt hozzám mint valami vadállathoz. Annak is éreztem magam. Reszkető ujjait a csuklómhoz érintette. Lágyan simogatta míg ujjaim el nem lazultak és lehullottak állkapcsáról. Még mindig szorosan a kocsihoz préseltem. Árgus szemekkel néztem minden mozdulatát. A lassúnál is lassabban emelte fel ismét kezét, hogy megsimogassa az arcom.
-Elengedsz?-kérdezte halkan. Elkaptam a csuklóját ami az arcomat simogatta. Felső ajkamat felvonva vicsorogtam rá. Teljesen kifordultam magamból.
-Ne gyere a közelembe...-sziszegtem akár egy felbőszült kobra. A szavak hatalmas lyukat égettek a mellkasomba, de tudtam, hogy így helyes.-Hacsak nem akarod, hogy fájjon...
-Ez nem te vagy Harry...-próbált rám hatni.-Hol az az édes fiú akit megismertem?-a szemébe könnyek gyűltek. Kacagásom inkább volt hisztérikus, mint derűs.
-Hol az a cuki fiú?-ismételtem gúnyosan. Az volt a célom, hogy végérvényesen elűzzem magam mellől.-Meghalt drágám!-arcunk összesimult ahogy a füléhez hajoltam.-Te ölted meg...