A 92. rész kicsit rövid, viszont annál tartalmasabb :) Tessék komentelni! Jó olvasást, puszii :) Bxx

92. Te...?

(Zayn szemszöge)

Az autó halkan dorombolt amint elfordítottam a kulcsot. Mély levegőt vettem és kikanyarodtam az útra. Nagyon fura volt nekem a baloldali vezetés. Nézegettem az utcatáblákat míg rá nem jöttem melyik a nekem szánt. Aztán már csak a házszámokra kellett figyelnem. Út közben elgondolkodtam. Vajon mit fog majd szólni? Van barátja? Sokat változott?-ilyen és hasonló gondolatok röpdöstek ide-oda a fejemben mígnem lefékeztem egy aranyos kis kertes ház előtt. Sóhajtva szálltam ki az autóból. A kapu elé lépve a csengő felé irányítottam az ujjam, de az megakadt a levegőben. Egy kisgyerek kacagásának hangja töltötte be a fülemet. Oldalra sandítottam. Először csak csak repdeső fekete fürtöket láttam a kis srácból. Talán az unokaöccse...-gondoltam.-Vagy megházasodott volna?-a gondolatra a szívem környéke sajogni kezdett. A kisgyerek egyenesen a kerítéshez futott és felcsimpaszkodva rajta rám villantotta apró fogacskáit. A lélegzetem elakadt amint a szemeibe néztem.
-Ez...ez nem lehet...-dadogtam mintha a picur értené amit mondok.-Te...? Az nem lehet!-megráztam a fejem és nagyokat pislogtam. A kisfiú nevetni kezdett. Látszólag nem értette mit is csinál ez a mamlasz a kapujában. Reszkető kézzel nyomtam le a kilincset és nyitottam ki a kertkaput.
-Szia...-mivel a fiúcska magyarul beszélt, nem nagyon értettem mit mond, csak abban bíztam, hogy köszöntött épp.
-Szia.-remegő szájszéllel mosolyogtam rá.
-Felveszel?-nem kellett értenem a mondatot mivel apró kacsóit felém nyújtogatta. Óvatosan a csípőmre ültettem. Kis kezét borostás arcomra simította és mélyen a szemembe nézett. Annyira látszott rajta a kisgyermekek bölcsessége. Arcocskáján ismét egy mosoly játszott. Kitört belőlem a sírás. Összetéveszthetetlenül hasonlított az apjára... Magamhoz szorítottam kis testét. Automatikusan viszonozta az ölelésemet amitől még jobban záporozni kezdtek a könnyeim.
-Zorán!-felkaptam a fejem a hangra. A szívem majd kiszakadt a mellkasomból. Mintha egy angyal hangját hallottam volna.
-Mami!-kiabált vissza a kisfiú és hevesen gesztikulálva közölte, hogy vigyem a hang irányába. A térdeim úgy remegtek mint a kocsonya ahogy egyre közelebb értünk a hátsókerthez. A nő háttal állt nekünk. Épp tisztára mosott ruhákat teregetett a szárítókötelekre.
-Hope...-suttogtam magam elé.
-Mami.-helyeselt a kis srác. A nő megfordult a hangra. Csak álltunk egymással szemben. Egyikünk sem tudott megmozdulni. Újra elvesztem a tekintetében. Látszott rajta az elmúlt három év fáradalma, de még így is Ő volt a leggyönyörűbb teremtés akit valaha láttam.
-Z-Zayn...-a szeme könnybe lábadt ahogy ide-oda ugrált köztem és a kisfiam közt.
-Miért nem mondtad el?-újra a sírás határán álltam.
-Zorán, kicsim gyere ide!-Hope kikapta a kezemből a csöppséget. Nehezen engedtem őt el, most, hogy megtudtam, létezik egyáltalán.
-Zorán...?-furcsa volt a hangzása. Majdnem mint a Zayn...
-Rád jobban hasonlít...-a lány magához szorította a gyermeket. -Nem mondtam el...Nem akartalak ezzel is terhelni...Nem voltam benne biztos, hogy örülnél a fiadnak...-tudom, hogy nem akarta, de arcul ütöttek a szavai.
-Istenem Hope!-nyögtem fel félig sírva.-Hogyne örültem volna Neki?! El sem tudom hinni, hogy van egy fiam...-motyogtam ismét rádöbbenve a tényre. Nem tudtam hova kapjak hirtelenjében. Zorán addig kecmergett az anyukája ölében míg rám tudott nézni. Először rám majd Hope-ra emelte a szemét.
-Apu...?-nem értettem a szót, de a nő arca elárult mindent. A szája elé kapta az egyik kezét és lassan bólintott.
-Igen kicsim. Ő apu...-válaszolt a pici kérdésére. A lurkónak több sem kellett. Ismét felém kezdte nyújtogatni a kezét. Eléjük léptem és mindkettőjüket az ölelésembe zártam. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek. Zorán olyan erősen kulcsolta a nyakam köré a kezeit mintha attól tartana, hogy hirtelen elpárolgok.
-Apu!-ismételte újra a szót.
-Istenem...-sírtam örömömben.-Van családom...-halkan beszéltem, de Hope így is meghallotta. Rám emelte gyönyörű tekintetét és lágyan elmosolyodott.
-Hiányoztál.-suttogtam. Ő is sírt.
-Niall volt az, igaz? Az az Ír bajkeverő!-mondta Hope nevetéssel a hangjában.
-Várj! Ő tudta?-a szemeim elkerekedtek. Miért nem szólt? Mióta tudta? Mikor akarta vajon közölni?-kattogtak az agyamban a gondolatok.
-Ő volt az egyetlen aki tudta.-bólintott a nő.-Menjünk be.-kisfiam továbbra is az én nyakamba csimpaszkodott így én vittem be őt a házba. Leültünk a kanapéra a nappaliban.
-Megbocsátasz egy percre? Aludnia kéne már...-Hope felvette Zoránt és ágyba fektette a déli pihenőjére. Néztem amint szép lassan álomba merül. Hosszú szempillái a járomcsontját súrolták amint lehunyta szép szemeit. Amint biztosak voltunk benne, hogy alszik, visszamentünk a nappaliba.
-Honnét tudta, hogy ki vagyok?-ez volt az első kérdésem.
-Azt akartam, hogy fogalma legyen róla ki az édesapja ezért mutattam neki képeket rólad.-vallotta be a nő.-Nem álltattam azzal, hogy egyszer csak megjelensz és Te leszel az apukája, de úgy látszik tévedtem.
Fogalmam sem volt mit mondjak vagy tegyek. Csak néztem Őt. Nem tudtam levenni róla a pillantásom.
-Itt vagyok.-csupán ennyit sikerült kinyögnöm.-És ezt neked hoztam.-átnyújtottam neki a borítékot amit el is vett majd letett az asztalra. Lesütötte a szemét majd felállt a fotelből amiben addig ült.
-Kérsz egy teát vagy egy kávét?-alig pillantott rám amint elhaladt mellettem a konyhába igyekezve.
-Egy kávét, köszönöm.-bólintottam. Egyedül hagyott. Értetlenül bámultam a kezeimet melyeket tetoválások borítottak. Fogalmam sem volt, mit gondoljak... Nem vártam meg míg kihozza a kávét. Utána mentem a konyhába. Érkezésem hangjára megfordult. Elé léptem és magamhoz húztam. Pont úgy ahogy egykor. A tekintetünk egybefonódott. Lassan hajoltam az ajkához. Forró lehelete az arcomat simogatta. Először csak finom puszit nyomtam a szájára majd nyelvemmel simítottam végig a felső ajkán. Pont olyan édes volt mint amire emlékeztem. Amint bebocsátást nyernem, lassan csókolni kezdtem. Azt akartam, hogy tudja, itt vagyok. Most már nem kell semmitől félnie. Nehezemre esett végül elhúzódni tőle.
-Kicsim...-suttogtam a homlokomat az övének támasztva. Szemében könnyek csillogtak.
-Menj most el Zayn...-kért halkan. Nem értettem Őt...Miért küld el most, hogy itt vagyok? Nem akartam elmenni. Újra és újra meg akartam csókolni Őt. Válasz helyett ismét megcsókoltam és felemeltem a karjaimba. Ösztönből tudtam hol lehet a hálószoba így oda vittem. Az ágyra fektettem és fölé hajoltam. Lehunyta a szemét. Láthatólag nem akart rám nézni.
-Nem fogok elmenni többé!-ráztam a fejem és ismét megcsókoltam.-Soha! És...
Szorosan átöleltem amint ledőltem mellé. A fejét a mellkasomra támasztotta.
-Soha többet nem hagylak elmenni!-suttogtam puha hajába. A könnyeim marták szemeimet. Felfoghatatlan volt, hogy ez megtörtént. Van egy fiam aki már három éves lassan és Hope az édesanyja. Annyi mindent nem tudtam megtenni. Nem lehettem ott a szülőszobán amikor először a karjaiba vette Zoránt. Nem aggódhattam az első lépéseknél, hogy vajon mikor fog elesni. Nem láttam ahogy összemaszatolja magát az első szülinapján a tortával... Olyan apróságok amelyek a lelkembe martak. Annyira szerettem volna visszautazni az időbe, hogy azon a karácsonyon én is jelen legyek mikor a többiek ide látogattak. Fel kellett volna keresnem Őt... Itt kellett volna lennem vele! Elszúrtam! A legtöbb amit tehetek, hogy többet nem hagyom magára sem Őt sem a kisfiunkat. Az sem érdekelt, hogy mit szól ehhez az egész világ. Nekem csak Ők ketten számítottak, senki más. Valami ősi tűz lobbant fel a szívemben... Meg kell védenem a családomat! Vigyáznom kell rájuk és szeretni őket amíg csak tehetem. Új értelmet kapott az életem...